Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szerelmes versek 1

2008.04.25

 

Szerelmes versek: 
 
 
Fény
szivárog e szív sötét mélységeiből
kéklő szempárban szökött szerelem nyoma
hangok akkordjaiban visszhang disszonancia
Remény
és Hit.. csalóka szövetség tudom
ígéretek repedt páncélja feszül sebesült álmokon
Talán
egy más időben más helyen
a korábban később a most vagy soha..
..elmúlt.. régi valóság valótlan emlékfoltmosolya
Nem
felhagyni nehéz.. megmaradni..
Az éveken tetemes a súlyadó
..monopóliumával rendre visszaél a Nagy Szolgáltató..
..Tekinteted
megbabonázott lángra gyújtott
s az egyetlen oktávnyi bűvölet
poklában nap mint nap elégek mennye újra teremti lelkemet...
 
 
Irigylem a napfényt , szemedbe ha villan
vízcsöppet, mely síma bőrödön csillan
s szellőt is ha pajkosan
fürtjeiddel játszik, kacag.. elsuhan
Sóvárgom a zenét, lelked tőle ha megremeg
s paplanod,
hogy tested melegét, csak velem ossza meg
Nem tükrödre irigykedem
pillantásod, azon ha megpihen
Szíved szavára vágyom én
otthonra lelni éltető melegén
Álmaim csak mézes hétköznapok
szemed csillaga újra, ha rám ragyog
.. addig majd mesékben élek
hol egy esztendő -három nap.. - az Élet...
 
Napfény vagy szerelmem egén
Szemedből csillagok ragyognak felém
két karod lágyan, ha átölel
csókodtól a boldogság oly közel
S fájdalmam mint délibáb tűnik el...
 
Érzed majd ,Rád ha gondolok ,
hisz' velem sírnak mind, a csillagok
S álmodó, szomorú sóhajok
súgják majd szívednek
most is - Rád gondolok...

Telihold.. fényével lágyan átkarolt
gyöngéd mosollyal titkon rám hajolt
csókja, a Szerelem csókja volt
majd ott, ég -föld között
holdtündér alakba öltözött
S lényed örökre szívembe költözött...
 
Ékszerként hordozlak magamban
tündöklőn izzó drágakő alakban
ragyogsz szívem legmélyebb rejtekén
..vezérlő csillag, álmaim háborgó tengerén...
 
Mit hozhat egy múló pillanat..
Napfényt, felhő ha sír.. felszakad
Virágon gördülő harmatcseppeket
..Szemed végre ma rám nevet..
Szivárványt, szomorú szemű eső után
Csillanó csöndet késő, őszi délután
Szellőt, lágyat, borzongatót
Vágyat, forrót, szívbemarkolót
Szerelmet, fájón gyönyörűt
Reményt a szívnek, édes keserűt
Boldogságot, száz szívdobbanást
Álmokat, életet, mindent - semmi mást...
 
Szavakkal, némán elmondhatatlan
betűkkel, tűzzel leírhatatlan
lélek, ha szárnyal, nyughatatlan
vágy-édes, kibírhatatlan
felfoghatatlan, fájó érzelem-SZERELEM...
 
Bíbor Hajnal, éjjel, elcsente édes könnyeid
megalkotta mezők gyémántcsöppjeit
Sóhajodból - Szellő, nyári lombok hangjait
Mosolyod mintázza rózsák lángoló szirmait
Pillantásod csillagokat hintett a bársony éjbe
S eggyé, ha válhatunk végre
új világ születik...
 
Éj, leplével, ha gyöngéden rádhajol
puha párnád, mint szeretőd átkarol
lehunyt szemedben álmok suhannak tova
ajkadon alszik egy cica kedves mosolya...
Éj, felöltötte csillagfoltos, elnyűtt köpenyét
Bíbor Hajnalnak, ha nyújtja majd kezét
ébredő, lebbenő, lusta porszemek
csapata sóhajodtól lágyan megremeg
Ébredés.. álmosan, ha puhán
hullámzik, suhan végig a szobán
Táncbakezdő, pajkos porszemek
nevetnek Rád - új Reggel közeleg
...
 
 
Tűzbe néztem ..kéktüzű, mágikus csillagok
tűzhöz értem..rubin mosolyért lángolok
tűzben égve..jéggé, lelkemig fagyok
tűzre vágyom..szívemen szomorú jégcsapok
Tűz..az ezeregy, álmatlan éjszakát
tündérmesékben, ha lobog.. s íveli át
e bűvöletben minden szív életre kel
lebbenő lángjában vágyaim, álmokká égnek el
Végtelenbe vesző parázsló pillanat
Szív legmélyére zártan, végleg, ha itt marad
s Egyetlen..az Örök Éjszakát
rőt fényével ha fájón világítja át
emlékek homályos tükrében mutatja arcodat..
Megfakult mosolyom melletted..
.. torz árnyék csupán
görbe emléktükör törött hátoldalán
Tűz.. újra és újra hiába lobbanva fel
Tűz.. önmagát, ha lángok közt emészti el
..Tűz.. hasztalan álmokat hevít..
Tűz.. nem simítja hangod, háborgó lángjait..
Tűz.. olthatatlan lobog
mást megéget, Téged örökre ölelni fog...
Születésnapodon..
Szíved, ma ne érje bánatom
Rózsák szépséges szirmaiba rejtem
Egyetlen lélegzetig idézve fel
múltat, jelent, jövőt..-mely nem jön el...
Nevetésed szívemben szét, igazgyöngyökre hullt
Lelkem kopott kövein e maroknyi csoda végiggurult
érintetlen, titkos tavasszá változtatta át
fáradt álmaim, s a köröttük gomolygó öreg éjszakát
Világomban most második legjobb dolog
hangod bársonyának egy lélegzetig, ha hódolhatok..vágy, számolatlan ,már álmatlan éjszakán remeg pillantásod tükörkék tavában, egyszer újra fürödni meg
..Idő.. Ő álnokul régesrég elkerül
Emlékeimre, Rólad, kegyes árnyéka nem vetül
Vallatnám sorsom, de pecsétes titok
Szíved elvesztett kulcsához, mégis, hogyan juthatok..
Kimondott szavaim bűvös ereje elfogyott
lelkem szivárványa, szürke alkonyattá, hirtelen kopott-..Vörös Rózsa.. szerelmes szívek szent szószólója

ezer egy, áldozta szépséges életét
visszakapni értük, törött lelkem, elveszett felét...
Egyetlen szóért, hiába hervadt ezer egy szál rózsa.. hétköznapi csoda, senki nem tud róla..
szívemet szavakkal, pusztítsd el, most! kérlek..
Szerelemért cserébe billenjen a mérleg
közömbös nyelve a halál felé..
lelked úgysem roppan belé
Kincsem, féltett, már egyetlen egy maradt
nemrég csak új szívdobbanás, egy régi szív alatt..
Enyém? Talán.. néhány röpke, örök éven át
feledteti még a kegyetlen, közelgő magányt..
A Jövő nem jött el értem
Múltat, a némát, hiába kérdem
.. Jelen.. Ő reménytelen..
Sohasem törődik velem, múltammá válva löki el szívem..

Kedves Köd..ereszkedj lopva Fájdalmam köré,
rejtsd hófehér, jótékony fátylaid mögé,
vezesd homályos, úttalan utak közé
Árnyát ne borítsa többé, tépett lelkem fölé ..
Majd, mikor valóságról álmodnak az álmok
Lebbenő köpenyében Idő, az álnok
talán, egyszer, szembe áll velem
el, nem hárítja többé könyörgő kezem...
 
 
 
A szerelem nem múlik, csak, mert nem találkozunk
csupán illúzió, hogy folyton változunk
Az ész bújik csak új álarcok mögé
a lélek mindig csak ugyanazé az emberé
Próbáltam pótolni, elfeledni
Rá nem gondolva, nevetve nem szeretni
hangját, pillantását a tegnapok ködébe vetni
s közös múltunk tükrét széttörni, emlékét eltemetni..
Tündérmese.. Sors kettőnknek álmodott
Tündér, kit gonosz manó emberré változtatott..
Most egyedül olvasom, élem e történetet
ma sem értem, hogyan, miért történhetett..
Éjszaka ..egyetlen ,hű szövetségesem
tart velem, óvja, vigyázza szellemem,
s beváltja sohasem tett ígéretét
megfordítja néha, álmomban, időm kegyetlen kerekét
Ő szeret..
szívemen érzem e jótékony, éjsötét kezet
puhán átölel.. álmaim közé emel, elandalít..
csillagok tüzébe taszítja valóságom fájdalomárnyait...
Idő..
tőlem szinte már mindet ellopott
tenyeremben, érintésed helyén fekete fájdalmat hagyott
Féltett
Titkaim hiába őrizte hét lakat
eltűntek mind, álmomban, kegyetlen kulcsai miatt,
s egy reggel
varázslatos, boldog tegnapok helyén
makacs bánatot találtam szívem óvott rejtekén
Csent
óvatlan órákat, pergő perceket
tükrömben, arcomra,idegen ráncokat vetett
Könyörgő
tekintetem elől elbújt jövőm zárt ajtaja mögött
Elvétve elém, esélyt,esendőt sohasem lökött
Sors.. Idő ..
kettejük között az örök vetélkedő
csalódott vesztese nem csak én vagyok
Velem vacognak ők ..kihűlt lelkek, hideg, magányos csillagok...
 
Az első csókban égett el a múlt
a többi boldog, vak jelenbe hullt..
Szerelemköd.. a valóság fölött lebegtem
hangod olvadt ezüstjét öleltem, mindent elfeledtem
..Második Örökkévalóság Nélküled.. tartott Tíz napig
számoltam perceit reggeltől hajnalig
Majd könyörtelen kínok között állt meg az idő
S mielőtt eljött volna.. elmúlt a jövő..
Gondolatok..
még ha százszor szépek is..
a múltat tükrözik..minden más látszat,
minden más hamis
Régesrég kimondatlan szavak..
talán többé el sem hangzanak
másnak kimondhatatlanok
Te elfordulsz tőlük, nélkülük meghalok
Megunt cigaretta, mit égve dobtak el
fénylő parazsa már senkit sem érdekel
illatos füstje kékje elégett álmokat idéz
ki eldobta, többé már oda se' néz...
Csak hangod hiányzik nagyon ..
gyöngyöző nevetésért dobban nehéz sóhajom..
..pillantásod hiányzik nagyon..
szemed tükrében jelenem, nem láthatom..
..álmaid hiányoznak nagyon..
Álmaimmal, össze, nem fonhatom
.. lelked hiányzik nagyon..
magamét pusztulni hagyom..
.. sugárzó lényed hiányzik nagyon
Csak ez, ..csak ez az én bánatom...
Álmokat ölelek ..
hívatlan, álmatlan álmokat minden éjszakán..
Elszórt másodpercet, kedves arcodból, ha néha kaphatok
morzsa, mit fösvény Idő, lényeddel eltelve, lustán otthagyott
Egyetlen pillantás ..
legtöbbször csupán annyi jut nekem
S mintha loptam volna, azt is szégyelem'..
A világ nem létezik egyetlen boldog lélegzetig
s e sovány pillanatból élek, egy véletlen másikig..
Szemeid némák, mit sem árulnak
a gondolatból, mellyel nézel mellettem el
.."adj Időt meggyógyulnom.. - érted "
utolsó üzenetben a legdrágábbat kérted..
Szórom, azóta visszakapott, szűkre szabott Időm
ragaszkodom vak reményhez..van még..Veled ..jövőm
Évek szállnak számolatlanul ..-hazudnék, ha mondanám
hisz' a pillanatot is végleg fogvatartanám..
..már a remény is reménytelen..
El, nem érheti kezed, könyörgő kezem...
A valódi halált túlélni ..nem volt nehéz
bár gyöngéden átölelt egy csontujjú kéz
a csöndes hívó szóra lelkem nem felelt
apró, hunyorgó gyönge lángra lelt,
Megtalálta szerelmem olthatatlan tüzét
S visszaadta testem szánalmas életét
Pillantásom a gyűlölt tükörre ha téved
..visszajöttem egy halálból ..HIÁBA szeretni Téged
Hólepte szívem szikláiból minden tétova Tél után
fájdalom virágok szöknek szárba Tavasz idusán
Hangodra szomjazó, szédelgő nyarak
barna bánatot hullató, önző őszbe hajlanak,
s NINCSENEK TŐLED SZAVAK ..gesztusok ..
Csak újra néma, kéken csikorgó csillagok ..
Keserű, tétlen némaság maradt egyetlen fegyverem..
..Pajzsom törékeny, tomboló türelem..
Érted...
 
Csillag könnyeit az Éj
Érte hullatja a Múlt megkövült ölébe
sóhajnyi Hajnalt kérne csak, cserébe
Sorsom kezében tartja, hallgatni int az Idő
békét akkor hagy
szigorú szárnyait széttárja.. Álomangyal ha jő..
A koldus Remény azért még ittmaradt velem
s hangja emlékének bársonyát
szürke napjaimra, fátyolként-akár-teríthetem
Rámhagyott szavai súlya vén teher lelkemen..
Nevetése gyöngyeit őrzi makacsul, éhes emlékezetem
de érintése titkát, kétes kincseim közt, már nem lelem
Vajon elmúlt emberöltők
hány törött szív szomorú szilánkját szőtték szerelmes szavakká
s volt e SZÓ,versbe gyúrt mégis, mely meghalgattatott..
KIVÉTEL, ha szegett szabályt s
egy csalódottnak esélyt, ha utolsót is - újra adhatott..
Szerelmem, hogy túléljen rég elmúlt jövőt
csillag féktelen tüzébe rejtem.. várja vissza Őt
hol születő, izzó, haldokló Napok cirógatják a didergő Fagyot
jelet, titkosat mégiscsak otthagyok
S Idő, ha megvénül végleg, s egyszercsak megáll
Lámpást, támaszul éjfekete Éjjben magának talál
Egyetlen magányos, örökké lángoló szerelemcsillagot
melyet bár Szerencse, Sors, Boldogság régen elhagyott
de tüzén Ő, a könyörtelen Idő-soha NEM fogott...
Véletlen .. régóta kedvelem
mint talált kincset, a ritka percet dédelgetem
Boldogan löktem el magamtól az irigy Időt
végtelen pillanatra újra ha láthattam Őt..
Évszakok.. velük haragban vagyok
szívemben egyikük örök szilánkot hagyott
talán Tavasz az egyetlen közülük csupán
Ki a fájdalmat két kézzel nem mérte rám..
Út..mely vonszolódik lépteim alatt, talán nem fogy el soha..
Remény, a vak, csak ő lehet oly hiszékeny ostoba
S velem is mindig elhitetni kész-
Egyszer mégis, újra, hangoddal gyógyítón törött lelkemhez érsz
Felidézed mindazt az éltető csodát
Melytől Sors fosztott meg annyi fájdalmas, hosszú éven át..
Türelmet tanulok addig, némán, napról napra Nevedre ébredve fel
Tudván tudom-múlt, mégegyszer sosem jön el...
Öltözz hófehérbe, én feketébe öltözöm
Szíved elfeledett, apró zugába költözöm,
titkos, homályos emlékké válva
Idegen kéz ha vezet a kedves kápolnába
Virágok .. előtted mind, majd földig hajlanak,
S harmatcseppjeik közül egy, csillanva felragyog..
Pillantásod titkát e könnycseppből végre megtudom
S ha kell, lelkem is, örökre feláldozom,
..ha már nem érintenek meg e szavak..
Csak boldognak lássalak...
Sors.. nemrég kegyetlen, szívtépő leckét adott
Pillantásod szédítő örvénye újra elkapott
Bár néma arcod, ott, nem roppantott össze
haldoklom mégis, lelkemben jeges szilánktól gyötörve,
S nem értem saját magam..
Ajtó ha végképp zárva van
miért keresek kulcsot konokul kutatva
hisz' zárjába vésett nevem szigorún mutatja
lelked szentélyébe, csak egyedül én nem léphetek
Akadály, falak..lánc, mit szét nem téphetek
TILALOM, mely maga, én vagyok..
Törött szárnyakkal hullanak alá az angyalok
Küldhetek bármennyit, hittel hiába szállnak
Közönnyel szemben mind vesztésre állnak
Hősként, hiába halnak, harcolnak hűséggel holnap is
Szerelmem, szent célként jelölő szavaim hamis
dicsőséget ígérnek csupán..
Szívedért csatába induló szerelemangyalok
Soha nem győzhetnek
Vezérük örök vesztesként, pusztuló szívemmel, magam vagyok...
Egy könnycseppel fizess az isteneknek
könnycseppel, ha tudod mit jelent
gúzsba kötve, mozdulatlanul, ölelni próbálni át, a végtelent
Egy mosollyal fizess az embereknek
mosollyal, ha tudod mit jelent
Az érzés, melyet e mosoly varázsütésre megteremt
Egy érintéssel fizess, ha méltó érintésre Ő
érintéssel, ha tudod mit jelent
vágyakozni rá, de Ő, már más érintésre lelt
S egy szóval fizess nekem..
egyetlen szóval, ha tudod mit jelent
némának lenni ott, hol egyetlen szó halált vagy életet jelent...
 
Szavak nélkül
engedtél el
nem kaptam útravalót
tétován, itt a semmi közepén
keresem az utat, a jót,
mely mégis hozzád vezet
Mágikus
kötést ésszel, legyőzni, nem lehet
távolságon
időn
átível szív, képzelet,
dallamok ..
dúdolnak várnak
egyetlen mondattá
szelídült megkésett csodát
míg
sors koptatja némán
e szél sodorta
szerelem összegyűrt mosolyát...
Szív
ha érte ég, nem felejt, soha
Vágy
mégis, önző, ostoba
Bár fagy fed, jegével aranyló ágakat
Tavaszán
hó alatt is, újra rügy fakad...

Telihold..
magányos, ledér felhőfoltmosolyt
csak
nekem dobott
De mi az ott ?
Felleghajtós
köpeny?
s a cyranói orr ..
hazug
Hold
Titkod pár piszkos páragomoly..
Vagy vágyaink formálják arcodat?
Hinni ezüstödben keserű kárhozat...
Szeme fénye
lobbant fel az éjben ?
valami
jégszínkéket, látni véltem..
megcsalnak estéim
s kérkedve várnak ovációt
vonultatnak
káprázatos trendi reménykollekciót
romantikus tegnapok
színes kelméje lágy kontrasztosan
simul
az álomra melynek vérző szíve van
egy másik
emlék csábosan
augusztusi csókok sziporkáiban
üstökösstólát visel
ott
nevető holnapok
hófehéren vakító neutroncsillagok
fényét rejtő ékkövet
csalóka
éj fekete hajába számolatlan fonva..
..E konok
emlékezet szemöldökét összevonja
végül
valóságra szédül
s reménytől részegült mámoros szavak
őszi széltől
fázósan dadogva egymásra omlanak ...
Testet
öltött a szerelem, maga
hittem benne..
Oh, én ostoba !
Rózsaszíne szivárványként szememre szállt
Zuhantam
lángoló vággyá vált a lelkem,
s boldogan
hangja hűs bársonyára estem..
Most
megszokott szélmalmaim kezem
ügyében
valóságtól védőn őrlik napjaim..
Szótlan
szemei szigorú sziklabörtöne..
Már tudom.
Szénből van a szíve..
olyan.. fénnyé égett..
fekete...
 
Neved
sóhajtják a szeptemberi lombok
a búcsúzkodó
nyártól hallották talán
Ajkamon e
szó ezerszer hangzott
ma legféltettebb
titkos emlékem csupán
Bájital kellene ?
e tört tekintet
mögött rejtett révület,
megidézni
múltba merült szunnyadó őserőt ?
Vagy egyszerűen
térden álljak,
Istenemtől könyörögjem vissza Őt ?
Vonuljak vándorútra ?
Zarándokként ostorozzam
láncait lázadva tépő lángoló
lelkemet?
Egy új
kéz lenne
csak mely iszonyút
a sors képébe csap
s úgy tépi szét a mocskos téridőt..
A virradat meggyőz majd minden kétkedőt...
Vagyok
a fény hiánya.. fekete?
vajon milyen
lehet? Együtt.. Vele
én
a végtelen sötét.. üres?
vajon milyen
lehet? tökéletes..
létem
az igent feledte.. nem?
vajon milyen
lehet? nélkülem..
tagadja
valót a valótlan.. hiszem?
vajon milyen
lehet? a félelem..
markol
semmit a kéz.. ítél?
vajon milyen
lehet? a tél..
színe fehér ?

Mindenféle
hősnek képzelem magam
megmentőként
karomban huncut boldogan

nevet
a bűnös képzelet képes
csettintve
semmivé álmodni emlékeimet
a vágy
kétélű kicsorbult kardja
szíveden
nem üthet sebet
tékozolt
évekből építhetnék érted
eredeti
értéktelen instant árnyékéletet
Hangodból
esszenciát párolt az idő
fohászaim
unja, inkább elkerül
időtlen
harcomhoz szívemre pajzsot
sors
kovácsol kegyetlen kéretlenül ,
hozzá múltunk
varázsossá vénült emlékarcát
nyújtja
felém titkos csodafegyverül ..

..néha
mindenféle hősnek képzelem
magam ..
vajon ki nyerné a harcok harcát
Ha megküzdenénk .. én és önmagam...
Megálltam kicsit
hogy végiggondoljam
azóta gyökeret eresztett talpam
s szívem északi felét moha lepte el
Ölelő karjaim
közé
idő hordott fészket otthonosan
s hét kis évet nevelget féltő gondosan
Számban itt
vannak még ..
már keserédes szavak melyeket
ízlésed szerint alkotott az elme
Hangod selyme
keretre simított
vásznára festve dadog az emlékezet
mint rossz diák ki csak készülgetett

tavaly nyáron
arcon csókolt
a tél s havával szórt be hajszálakat
őszintén ígérte eztán majd gyakrabban látogat
tekintetem utolsó
pillantásod keresi
emlékeim közé tettem utóbb ide valahova
mást nem óhajt látni e szerelmes ostoba
Lassan nemesíti
lelkem köveit
márvánnyá a való idő s minden vonásom kőkemény
csak tábla hiányzik
nyakamból - íme a szoborrá lett ósdi vak remény...

Mélyszántás..
Emlékcserép fordult a felszínre újra
hozzátapadt régi rögök miatt
az időtlen időből itt maradt
felszín vak
emléktöredék csupán, egy a némán
heverő többi sok közül
mely a lelki szemét közt elvegyül
De ott
belül édes észrevétlenül a
szerelem szunnyad, s valóságot
álmodik az elme napvilágra szédült
homályos darabja..
Vajon akarja még foltok nélkül
fényben tündökölve látni..
vajon meddig kell a jelre moccanatlan várni..
Várni a mélyben...
Szavakat
kaptam számolatlanul
hát mind neked adom
Hiszem
a szerelem a legfőbb
élő emberi hatalom
Egyetlen
élet
bizonyítani ezt ha úgy érzed kevés
elég
lesz talán
az összes eljövendő újjászületés...
 
Szívrengések ..
Megkövesedett kihűlt kicsit a remény
felszíne töredezett kérges gyémántkemény
Mosolya többé nem hatolhat át !
Idő..
mind mélyebbre ereszti gyökerét
még izzó emlékek felé terjeszti szét
s emészti szerelmem erejét
Szívrengések ..
mikor tűz és jég - találkozunk -
jelenem résein átszivárog múltam..
én balga.. azt hittem meggyógyultam...
 
Lobog a láng
a kandallóban
mások hívják szívnek is
jól égnek a száraz álmok
illatos füst meseszép múltba visz
Órámon mindjárt éjfélt
üzen a digitális világ,
az éjfél mégse' jön..
lelkét, mely méri s számolja
megette az idő saját kegyetlen vasfoga
Ő értetlenül még
egyszer nekiveselkedik
homlokán gyöngyöznek az évek ..
nem mozdulhatnak az időmérő gépek
Mielőtt a tűz kihűl
pillanatokra, odatartja
percmutató ujjait
toporog.. indulna egyedül
Elcsendesül a színes lángok körül
terjengő magányos, kíváncsi éjszaka
Innen nem juthat haza
a múlt örökre magába zárja
hisz' az ajtó kulcsát valaki
lelkemmel együtt szándékkal dobta ki...
Had legyek
nyugalom hona.
Sziklaszirt.
Vonásait
csak simítja az idő vasfoga
Szilárd pont
mikor
káosz, körülötted
tombol
s prédaként minden talmit elsodor
Láng mit
hordozok őrizetlenül
tudva
zsarátnoka
nem enyész, s hevét adni kész..
Hisz' tudod jól.. e tűzhöz tartozol...
Találkoztunk
Nálam nagyjából éjfélre járt
fáradt
gondoltam s az út mellett
itt elszórva pár nyugodt percet talált
Nem tudtam
városom szelíd sötétlő moraja
mögöttem
jelére csöndesül s melyen nyugtatja
lábát a kő sivár jövőmnek hagyja örökül
e pillanatot..
Kocsim épp lassan kanyarodott
Körforgalom
ívének kiflije együtt simult vele
Egy betonoszlop tetején álmatlan nátriumsárga
utcai
lámpa olvasta utolsó üzeneted
Kérted
tőlem Őt.. rejtve szavaidba
jövőt s szemeim írisze képét ekkor fogadta be
Elmémben
fészkelődött egy mondat-helyét töprengőn kereső
Telefonom megismételte újra
"a hívott fél pillanatnyilag nem elérhető"
Úgy
láttam csak pár dolgot megigazít
mozdulatait
nyugodt harmóniában ölelték sápadt csillagok
kezében gyors egymásutánban színes gombolyagok
kuszált
fonala .. talán a kátyús út az oka..
Elsuhantam
Az októberi éj köpenye ránk borult
Észrevétlenül szakadt szál s gombolyagja puhán elgurult
Szorgalmas
ujjai nyomán új minta alakult
Más
holnapok kereszteztek újabb sorsokat
s keze alatt szépen sorban minden megváltozott..
Megátalkodott
hitem hogy elengedhetetlenül szeretem
örökre
pusztán a véletlennek köszönhető ?
Maroknyi sorsfonal a hűvös sötétben ottmaradt
elemek marta kő mögött s menthetetlenül itt hagyott
Idő, terheinket cipelve szokott tempójában végül tovább nélkülem ballagott...
 
Talán
ha én lennék a nap
akkor sem nézne rám
este levetve fakult fényruhám
egyedül bújnék hideg horizont mögé
Meg
sem szólítana, legyek bár
nyári éjszaka kívánságot rejtő
egyetlen fénylő, érte lángoló hullócsillaga
Viharként
érkeznem is, tudom reménytelen
balgaság könnyű szellőként érintenem
s esőcseppként hajába szédüljön két kezem
e hétköznapi csodát józanul elvetem
Gondolattá
válni volna jó, kimondatlan
titkokat tudó, sóhajjá, álommá változó
valóságot alkotó gondolattá lenni volna jó...
Árnyék vagyok
megint, vesztettem újra
szemben az idővel,
zsebemből kihúzva
a sokadik nyerő lapot
Csaltam, hiába
markában mindössze másfél óra..
biztos tét
látta belül a féktelen játékszenvedélyt
Szűkmarkú, kapzsi
már túl jól ismerem
Nem Veszít
Egyetlen körben nyeri el összes álmaid
Játszottam mégis
szerelmemért
Mire az óra véget ért
éveket nyert
s álmokat tőlem, hamisan csillogó semmiért...
Szavakká
lényegültél egy éjjel
Azóta nem találom önmagam
kulcsát lelkemnek megvették a zaciban

Érted
vacog e néma szív
s a forró kezek között született szerelem
ízére nem emlékszem, elgurult a gyógyszerem
Bezárult
előttem a lét kapuja,
most minden kincsem ott van odaát
kezdjem újra utolsó padból az életiskolát ?
míg a Nagy Szolgáltató
megszólal majd - az ön egyenlege lejárt...
Hangodra
összebújtak a lombok
s a vadgesztenyék
eldobták
tüskés álruhájukat
s mutatták büszke bájukat..
Könnyekbe
botlanak a szavak
mond hogyan szólítsalak
gondolatok
árja pusztít
a remény mezején
Szív..
immár fekete
törött szivárvány színe...
Torzít
az elme csiszolta lencse
mintha valóság lenne..
homályos
emlékeim sugarát mint fáradt
rubin töri meg

vöröseltolódás..
bólogat bölcsen értő csillagász
Átgázolt időmön a fény
szerelmem
lángoló karmazsinja
kulcsra zárt ujjaim közül
cseppenként szivárog elém...
 
 
Aprócska
gomb kapaszkodott kezembe
hagyta el értem a gomblyukat
..a többi mind is..
sorban megadóan csendben tűrték sorsukat
Kicsit
szaporábban süllyedt emelkedett
az áttört forrósodó csipke most
Némán búcsúzkodott
két egymást ölelő átfonó kapocs
Fáradtan
dolga végezetlenül földre omlott
fodraiba rejtette a szégyenlős jövőt
-engedelmes fekete szoknya-
vigyázó karjaimra először bízta Őt..
..Feltárult
édes titkukat őrzi már
e férfikéz s a múltba merült elme
..Szerelem kincsek ..
maradjanak mélyen.. itt a szívben végleg eltemetve...
Ajkam
három napig őrizte első csókod ízét
ma sem hasonlítható semmivel
Szegény a szó.. hát hét szivárvány színét
hívom fűszerként az összes éj bársony mélységeivel
Elégedetlen
frekvenciák harmóniát hangodban találtak
Moccanatlan nyárban vadgesztenye lombok
kékséges szempárról susogtak titokban egymásnak
Egy
júliusban ébresztett büszke őszi szélroham
fuvallata hűvösének csak egyedül köszönhető
kedvenc pulóverem mit rád adhattam akkor
fő illathordozóddá léphetett elő..
..Ujjad
érintését óvtam Ne mossa le szívemről újabb szerelem
Tőled titkaim lassan szavak vitrinébe gyűlnek
s ha rejlik bennük szépség - nemcsak nekem
valódi.. nem illanó illúzió
A végtelenné
érlelődő távolságot talán áthidalni elég lenne egyetlen
őszinte szó...
Hmm..
a mágus új csodát akart
Varázsüstje mélyén féltett titkokat
egy csepp vonzalmat ősi szavakkal eleggyé kevert
Mutatott
feledésbe merült tiltott áldozatot..
..Alkony s Hajnal egymásra így találhatott..
Végzetes találkozás.. hisz' nem is lehetne más..
Magának
másik palástot szőtt később az Éjszaka
Helyreállt a Rend szokott szigorú ritmusa
s elhagyott kedvese könnyeit pirkadatkor
görnyedő fűszálak élén számolatlan csillanni látja..
..Csak
korlát a szó.. gúzsba köt
Gondolatok önmaguk tükörképébe néznek ..
Múltba szállnak ..
Érintését egy kecses kéznek várja minden érzék ..
Van
szó mely többet jelent
Uralja az illanó Jelent
S eltéríti Múlton átgázolni most szándékozó Jövőnk ..
Könnycseppé
kövült szerelem.. Mint illatos gyanta
borostyánná ha magasztalja mit magába fogadott..
Végül kincset ér s már nem számít többé az Idő...
Pillantásodban
hoztad júniust.. a kék szemű nyarat..
Vadgesztenyék .. virágot könnyeztek Nélküled éjek alatt
..Reggel..
Ő is izgatottan ébredt
ereiben örvénylett a szél.. zúgott szárnyára dalt kapott

Fényből
és árnyékból szőtt ujjak
cirógatták a lombok közt hunyorgó álmos ablakot
..Nyár..
ott arcunkat nézte.. zápor öklével
üvegét ütötte verte.. hangja szavak csendjébe hullt
"Miért
nem egy évvel korábban jöttél "
a kérdés önön súlyától tehetetlenül lábaim elé borult
..hittem
én vagyok a herceg mégis
ki - Hercegnő - kezedért viselhet győztes háborút..
..Ablakunk
borzongott hisz' bőrig ázott
eső és szél együtt leplezte miattunk üveges tekintetét
Ingem
mit felkaptál - pillantásodhoz kékült
már nem bírta végül szusszal a szótlan ölelést
Telefonom
diszkréten köhintett.. tört szét
minden varázst.. vádlón eltelt időnkre meredt..
..Nem
is tehetett volna mást..
most enyém szavaid emléke .. még ennyi megmaradt..
Már lehajtott fejjel járok a kedves redőnyvak ablak alatt...
Tegnap
lábát lógatta s zokogott kicsit a felhő
vigasztaltam őt közben bőrig áztam
Az ég könnyei csorogtak végig arcomon
Cseppje
barázdát lelt szemem sarkában
s tiltotta hogy tisztán végre lássam
a jelent - jótékony szándékkal - gondolom
Szivárványt
véltem ott fenn vagy vágy
alkotta képet.. már végképp nem tudom
Látványát esetleg könnycsepp törte - meg nem mondhatom
Most
kitárták lombjukat a vadgesztenyék
mintha megannyi karral hívnák párjukat
Szemem harmatával mostam földbe gyökerezett lábukat
..Szerelemgyümölcs
kocogó elkésett babakocsi mélyén..
-ajka anyjára mosolyra nyílt-
fölötte sorban csillantak meg síró ablakok
Néma
esőcseppek záporán túl láttam
napfény amint utat tör felragyog..
Megnyugodtam.. Könnyeimre lépve
egyszer rám találsz majd hisz' tudod jól hogy hol vagyok ...